Eleredt az eső. Összehúzom magamon a vékony, rózsaszín kabátomat és futni kezdek.
Vajon merre mentél?
Kétségbeesetten keresek egy nyomot vagy akár csak egy apró jelet, amiből megtudhatnám merre vagy. Egyre gyorsabban futok az immár szakadó esőben. A hideg esőcseppek mint 1-1 késszúrás érik az arcomat.
Hirtelen Emlékek rohannak meg. A parkban játszunk. Te 5 éves vagy én pedig 10. Hintázol, én löklek egyre magasabbra. Aztán Abbahagyom, mert nem akarom hogy te is kiess a hintából, mint az a szerencsétlen kislány a szomszéd utcából. Amikor a hinta megáll, te nem szólsz semmit ami szokatlan tőled. Csak ülsz ott csendesen és a kopott cipőddel a kavicsokat rugdosod. Nagyjából 1 percig ülünk ilyen csendben. Én eközben egy öreg diófa leveleiből koszorút csinálok anyának. Nem mintha szeretné a faleveleket vagy akár a koszorúkat, de szeretném ha tetszene neki és jobb kedve lenne tőle. Akkor jövök rá mennyire szeretnék megfelelni neki. Egyszer csak megszólalsz, élesen mint a trombitaszó.
- Miért kell meghalniuk az embereknek?
Váratlanul ér ez a kérdés. Eddig azt hittem azt se tudod mi az a halál, vagy hogy nem érted még mert kicsi vagy. De olyan hangsúllyal kérdezel, mint aki maga is tisztában van azzal, hogy egy nap meg fog halni.Nagy zöld szemeidben sosem látott komolyságot veszek észre. Kínban vagyok. A magam 10 évével sem tudok sokkal többet a halálról mint te. Mégis mit válaszoljak egy ilyen kérdésre?
- mert ez aaa...természet rendje, tudod? Egyszer mindannyian meghalunk. Deképzeld, azt olvastam hogy egy nap majd egy másik testben újjászületünk.
Nem a legjobb válasz, még csak nem is hiszek az újjászületésben, szerintem te meg azt se tudod mit jelent. De téged láthatóan megnyugtat a feleletem. Az arcod felderül egy kicsit.
- akkor jó.-feleled, mintha ezzel lezártnak tekintenéd a kérdést. Sötétedik. Indulnunk kellene hogy anyáék ne legyenek mérgesek.
Mintha csak a gondolataimban olvasnál, kijelented:
- Én még nem.akarok hazamenni.
- Des. Tudod hogy muszáj. Anya mérges lesz ha...
- anya mindig mérges.- vágsz a szavamba.- főleg rám.
Nem értelek. Anya mindig engem szid össze, rád szinte sosincs egy rossz szava sem.
- anya nem szeret engem. Hallottam amikor apának azt mondja hogy nem akarta hogy megszülessek.
Mindig csodálkozom azon hogy milyen okos vagy. 5 éves korod ellenére minden szörnyűséget megértesz amit anya a fejünkhöz vág.
- Anya nem gondolta komolyan Des. Tudod hogy szeret minket.
Nem győzlek meg semmivel se. Makacsul hajtogatod anya szavait. Végre, nagysokára meg tudlak győzni hogy induljunk.
Otthon persze cirkusz vár, ahogy a nagyi szokta mondani.
Ezután az este után komolyan megfontolom hogy ne költözzünk-e a nagyihoz. Sajog mindenem, és hallom ahogy anya veled veszekszik az emeleten.
Késő este van. Bemegyek a szobádba de hiába próbálok beszélgetni veled, elfordulsz és elküldesz. Megsimogatom a fejed és annyiban hagyom, hátha reggel jobb lesz.
Nem tudom anya mit mondott neked, de azután sokkal tartózkodóbb lettél velem szemben és mindenkivel. Az évek során eltávolodtunk egymástól. Jóban voltunk persze, de már nem osztottuk meg minden titkunkat egymással. Én a barátaimmal voltam, te meg babáztál. Később te voltál sokat a barátaiddal, én pedig tanultam hogy felvegyenek az egyetemre. Néhányszor szóbahoztam azt a régi estét, de te mindig tagadtad hogy bármi történt volna. Így hát egy idő után beletörődtem hogy nem fogod nekem elmondani. Az emlék hatására könny szökik a szemembe. Végre kimondom magamban azt amit már évek óta tudok: rossz testvér vagyok. Az egyik legrosszabb. Hagytam hogy kizárj engem, és egy idő után én is kizártalak.
De talán még van esély...még helyrehozhatok mindent! Megmenthetlek. Most már csak mi maradtunk egymásnak, bíznunk kellene egymásban.
Meg kell találnom téged hogy mindent helyrehozhassak!
Gyorsabban futok. A szél elemi erővel próbál ledönteni a lábamról. A távolba nézve meglátok egy...te jó ég! Egy tornádot ami szélsebességnél is gyorsabban közelít a város felé. Az emberek sikoltozva rohangálnak mindenfelé.
Aztán meglátlak téged ahogy az utcasarkon állsz mozdulatlanul és a közelgő tornádót nézed.
