2. rész

- Lucy! Neked nem Londonban kéne lenned?

- De igen...illetve nem. Már Cambridge-ben lakom... Mindegy is. A nagyi hívott pár napja, hogy jöjjek, mert szüksége van rám.

- Rád? De miért?

- Nem tudom. Azt nem mondta el.

- Még szép, hogy nem- veti oda mérgesen a nagyi- telefonban nem mond el ilyesmit az ember. Hiszen bármikor lehallgathatják!

Összenézünk Lucyvel. A nagyi és a kémtörténetei! Kicsi korunkban mennyit nevettünk ezen!

A nagyi után mi is belépünk a házba. Itt semmi sem változott- mindenütt csipke, horgolt terítők meg gobelin. A falak is ugyanolyan pasztellszínekben pompáznak, szerintem a nagyi a '70-es évek óta nem festette át őket.

Ez jóleső és megnyugató érzéssel tölt el még a legnagyobb  káosz közepette is: a világban összekuszálódhatnak a dolgok, jöhetnek háborúk, árvizek, terroristák, bármi, a nagyinál sohasem változik semmi. Ha az ég le is szakad, akkor is pontosan 20 körtebefőtt lesz a kamrában, 35 darab zsebkendő az előszobai szekrény fiókjában és mindig ugyanazzal a ronda csipke terítővel lesz lefedve az asztal.

A nagyi kiszúrja, hogy már megint -az ő szavaival élve- mélázással töltöm a drága időt, és beparancsol a nappaliba, hogy ne legyek láb alatt.

Nem értem, hogy a nagyit pontosan miben is zavarja az én mélázásom, de minden esetre nem merek vele ellenkezni.

Lucy már a nappaliban ül, olyan egyenes derékkal, mintha karót nyelt volna.

Lehuppanok mellé a kanapéra és megpróbálom bekapcsolni ezt a nyomorult ezeréves tv-t, amin az ócska szappanoperákon kívül semmit nem lehet nézni.

Hát persze hogy nekem nem akar bekapcsolni. Miért is működne ez a vacak?

A nővérem ügyet sem vet a szerencsétlenkedésemre, éppen újságot olvas. 

Furcsa, hogy bár testvérek vagyunk, mégis annyi mindenben különbözünk. Lucy magas és vékony, mint egy modell, én is vékony vagyok ugyan, de nagyon alacsony. A hajunk színe megegyezik, mindkettőnké szőke, de még Lucyé rövid és hullámos, mint egy múlt századi filmsztárnak, addig az enyém olyan egyenes, hogy az isten se tudná begöndöríteni.

Ráadásul én szeretek kényelmesen öltözködni, míg Lucy olyan mint Margaret Thatcher fiatalabb kiadásban. Szinte mindig szoknyában meg kosztümben jár. 

Persze nem csak a külsőségekben különbözünk. Én nyitottnak és társaságszeretőnek vallom magam, a suliban sok barátom van, talán még a népszerűbbek közé is tartozom. A nővérem meg olyan, mint egy kagyló, de ha szétfeszíted se nyílik ki. Bár van erre oka; a vőlegénye halála nagy megrázkódtatás volt neki.

Régebben szerette a partikat, rendezvényeket, most sosem jár sehova.

Kicsit bűntudatosnak érzem magam, hogy annak idején nem vígasztaltam eleget. Talán én segíthettem volna neki...

- Lányok! Mit akartok enni vacsorára? - kérdezi nagyi. Egyik kezében a habverő, a másikban kancsó, és a virágmintás kötényét viseli.

- Rendeljünk pizzát! -vetem fel.

- Hogyisne! Az én unokáim nem fognak olyan szemetet enni.

- Akkor együnk salátát. -mondja Lucy, a növényevő.

- Még mit nem! Attól hogy te nem eszel húst, még nem kell minket is erre kárhoztatni! -kiáltom dühösen.

- Ugyan már Des, egy kis zöldségtől nem lesz semmi bajod...

- És ha igen?

Lucy már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de a nagyi közbevág:

- Látom nem tudunk közös nevezőre jutni. Akkor tudjátok mit? Sütök palacsintát.

Ez az ötlet már mindenkinek megfelel. A nagyi elvonul a konyhába, mi meg néma csendben ülünk egymás mellett.

Régen is sokat veszekedtünk, de nem hittem, hogy egy olyan apróságon, mint a vacsora is képesek leszünk összekapni.

Egy kis idő múlva a nagyi elkiáltja magát, hogy kész van, mi pedig a konyhába megyünk és mind egy szálig elfogyasztjuk az összeset.

Furcsa, de a nagyi hozzá sem nyúl az ételhez. Olyan arcot vág, mintha valami rossz hírt kapott volna, csak nem tudja hogyan eméssze meg.

Evés után midannyian a nappaliba vonulunk és -csodával határos módon- sikerül bekapcsolni a tv-t.

Miután vége lett a borzalmas, tűrhetetlen sorozatnak, amit a nagyi úgy szeret, kikapcsolja, majd felénk fordul.

Olyannyira gondterheltnek tűnik, hogy egészen megijedek.  Mi lehet a baj?

- Mondanom kell nektek valamit. Már régen el kellett volna mondanom, de sosem volt rá alkalmam. -sóhajt egyet, majd folytatja - De most végre elmondhatom azt, amit annyi éven át titokban tartottam a szüleitek kérésére.

Tudom, furcsa lesz amit mondani fogok. Annyira furcsa, hogy először nem fogtok hinni nekem. Mit gondoltok, miért vagytok most itt?

Tényleg, miért is? Halványan rémlik valami, hogy a nagyi elhozott otthonról- de miért? Hiába erőltetem az agyam, nem ugrik be semmi.

Lucy is ugyanolyan tanácstalan arcot vág mint én.

- Egyikőtök sem emlékszik igaz? 

Ezt meg vajon honnan tudhatja?

Egymásra nézünk a nővéremmel, majd mindketten a fejünket rázzuk.

- Semmi baj, ne ilyedjetek meg. Ez természetes. Én tettem róla, hogy így érezzetek.

- Te meg miről beszélsz? - kiáltja Lucy.- Hogy érted azt, hogy te tettél róla?

Mostmár semmit sem értek. A fejemben teljes a káosz- mi ez, valami pszicho show? Vagy egy teszt?

A nagyi már éppen válaszolna, de a torkán akadnak a szavak. Egy rendőrautó szirénáját halljuk és lártjuk, ahogy leparkol a házunk előtt.

1.rész

Az erdő körülöttem teljes sötétségbe burkolózik, szinte semmit sem látok. Épphogy csak ki tudom venni a fák árnyékait. Olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan még sosem futottam tesi órán-persze, most van némi motivációm is. Az életemért küzdök.
Párszor hátranézek, hogy követ-e még az a valami. Nem látok semmit,de érzem, hogy jön mögöttem. Végigfut a hideg a hátamon. Reszketek a hidegtől, a fogam vacog.
Aztán kiérek egy tisztásra. Olyan nagyon süt a nap, hogy be kell hunynom a szemem. A tisztás túloldalán egy férfi áll. Magas, kopasz, terepmintás gatyát és fekete pólót visel. Annyira ismerősnek tűnik-illetve biztosan tudom, hogy láttam már valahol. Int nekem, hogy siessek, fussak már, nehogy elkapjon. De nem mozdulok.
Egyszer csak indák tekerednek a lábamra, hiába próbálom, nem tudom leszedni őket. Még jobban elborítanak, próbálok sikoltani, de késő. Végem. Meghaltam.
*
Hirtelen felülök az ágyban. Csak egy álom volt...csak egy álom. De olyan valóságosnak tűnt!
Úgy zihálok, mintha valóban futottam volna.
Nagyon meleg van. Egy idő után már elviselhetetlen ez a hőség. Kitakarózom, de akkor meg fázni kezdek. Milyen jól esne most egy pohár víz...
Pechemre nincs itt fennt víz. Le kell mennem érte.
Szép komótosan lesétálok a lépcsőn. A konyhában rettentő hideg van. Nyitva maradt az ablak. Furcsa: anya mindig kínosan ügyel arra, hogy minden ablak be legyen zárva lefekvés előtt. Mindegy, biztos csak figyelmetlen volt. Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a dolognak.
Egy pohár vízzel a kezemben térek vissza a szobámba. Eszembe jut, hogy egy árva szót sem tanultam holnapra. Pedig holnap tesztet írunk irodalomból...és én nem olvastam el a Legyek urát.
Lehuppanok az íróasztalomhoz és elolvasok pár jegyzetet, amit az órán írtam. A fenébe is! Lehet hogy nem szórakozni kellett volna...ha már a könyvet nem olvastam el, legalább jegyzetelhettem volna. Hirtelen nagyon álmos leszek. Próbálok koncentrálni, de nem megy.
Elalszom a könyvemre dőlve.
*
Megint rémálomom volt. Egy fehér nyúl elől menekültem. Vörös szeme volt, a szája széléről vér csöpögött le.
Furcsa mód beszélni is tudott- valamit kiabált a kötelező olvasmányokról, de sajnos nem hallgathattam végig érdekfeszítő monológját, mert beleestem egy gödörbe és-milyen meglepő-meghaltam.
*
Amikor felébredek, kopogást hallok az ablakon. Jó időbe tellik, mire rájövök, hogy csak az eső kopog. Ránézek az órára: 7.10
Éljen, éljen, nem fogok elkésni a suliból.
Bepakolok a táskámba. Vetek még egy pillantást a Legyek urára, de mégcsak nem is próbálkozok semmiféle tanulással. Lesz ami lesz.
Magamra kapom az első ruhákat, amik kiesnek a szekrényemből.
Lesétálok a lépcsőn. A konyhába megyek, hogy reggelit készítsek.
Kiveszem a narancslét. Tojást sütök szalonnával. Előveszem anya kedvenc zabpelyhét. Csalódottan látom, hogy az én zabpelyhemből körülbelül egy negyed tányérnyi maradt.- Anya! Apa! Kész a reggeli!
Nincs válasz.
- Kész a reggeliiiiii!
Olyan hangosan ordítok, hogy valószínűleg a szomszéd Mrs. Cartwright is meghallja és átjön reggelizni.
Furcsa. Sehol egy ' Máris jövünk szívem' vagy egy ' Azonnal megyünk' esetleg egy 'Hmm, micsoda pompás illat. Ez tojásrántotta?'
Néma csönd.
Vállat vonok. Biztosan fürdenek és nem hallják.
Kész a tojás. A szalonna kicsit megégett, de még emberi fogyasztásra alkalmas...legalábbis remélem.
Zabpelyhet öntök anya kedvenc (nagyon ronda) zöld táljába. Narancslevet töltök mindenkinek.
Várok. Nem nyúlok az ételhez, mégcsak nem is iszom egy kortyot sem.
Főzök egy teát. Ha másra nem, hát a vízforraló sípolására igazán fölkelhetnének. Már ha még alszanak...A tea kezd kihűlni. A gyomrom meg korogni...
Úgy döntök, megnézem hogy hol a fészkes fenében lehetnek.
Felmegyek a lépcsőn, majd jobbra, a szüleim szobája felé fordulok. Benyitok, de legnagyobb meglepetésemre nincs ott senki.
A fürdőbe megyek. Senki.
A padláson...senki.
Nem értem, hová tűnhettek?
Egyre gyorsabban veszem a levegőt, hatalmába kerít a félelem.
Az órámra nézek, és tudatosul bennem, hogy már rég el kellett volna indulnom az iskolába. Lemegyek a telefonomért, fölhívom anyát, de csak a hangrögzítője kapcsol be. Hagyok egy üzenetet. Felhívom apát.
A telefonja csörgését hallom, valahol itt lehet a házban.
Gyorsan megkeresem, a kabátja zsebében van, ami ott lóg az előszobában.Próbálok nem kétségbeesni. Mély lélegzeteket veszek, mint ahogy a terhes kismamák szokták.
Eszembe jut, hogy talán hagytak üzenetet.
Ezen felbuzdulva átnézek mindent: a konyhaszekrény összes fiókját, az előszobában lévő szekrényt, majd anyáék szobáját.
Azonban a kutatásom hiábavaló volt, mert nem találok semmit.
Hirtelen elhatározással fölhívom a nagyit. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, hol vannak anyáék.
*
Úgy látszik tévedtem, mert a nagyinak fogalma sincs róla, hogy hol vannak anyáék.
Hát ez remek...ez egyre jobb lesz...
Azt mondta, pár perc és itt van.
Addig próbálom elütni valamivel az időt, elterelni a figyelmemet.
A konyhaasztalhoz ülök. Próbálok magamba erőltetni egy kis tojást és narancslevet. De nem nagyon megy: mintha mindem egyes falat kőből lenne. Mintha még az ízeket is alig éreznék. Mintha órák, sőt napok telnének el így.
Sokáig ülök egyhelyben és meg sem mozdulok, mintha attól félnék, hogy valaki vagy valami kiugrik a másik szobából hogy elraboljon.
Egyszer csak megszólal a csengő, olyan élesen és váratlanul, hogy majdnem leesek a székről.
A nagyi szó szerint beront a házba, mégcsak nem is köszön, hanem mindjárt nyomozni kezd. Egy dühös kardfogú tigrisre emlékeztet.
Én még fel se ocsúdtam a döbbenettől, a nagyi meg már a fél házat átkutatta. Mire feltápászkodok, ő lerobog az emeletről.
- Szedd össze a holmidat-mondja- aztán beszállsz a kocsiba és eljössz velem.
A döbbenettől szóhoz se jutok.
Tisztára úgy érzem magam, mint akit fejbe vertek.
- Aha, jó...de miért? Miért menjek veled? Hova megyünk? Hol vannak anyáék? Őket fogjuk keresni? Na és ha...
- Ne kérdezősködj már annyit, hanem tedd amit mondtam. Nincs sok időnk.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, majd megadóan sóhajtok egyet. Úgysem győzhetek.
- Rendben.-válaszolom, majd a lépcső felé indulok.
- Csak a legszügségesebbeket hozd!- kiált utánam a nagyi.
Kapkodva beledobálok egy csomó ruhadarabot a bőröndömbe. Bedobom még a telefonomat és a töltőt, egy könyvet meg a kedvenc nyakláncomat, amitől sosem válok meg.
Lerohanok a lépcsőn, a nagyi már türelmetlenül vár. Amint kilépünk az ajtón, a nagyi bedobja a cuccom a csomagtartóba, majd mint valami atléta, egy ugrással a kormány előtt terem, becsatolja az övét és padlógázzal elhajt.
Más esetben talán remekül szórakoznék a nagyin. Csak ez most nem "más eset", hanem nagyon is komoly ügy, legalábbis a nagyi arcáról ezt olvasom le.
Út közben az álom és az ébrenlét között lebegel valahol félúton. Nem sok mindent érzékelek.
Kis idő múlva, -ami inkább évtizedeknek tűnt, mintsem óráknak-végre megérkezünk a nagyi házához.
Nagyot nyújtózva szállok ki, olyan vagyok, mint egy lassú teknős.
A ház előtt azonban meglátok valakit, akire nem számítottam. Egyik kezével integet nekünk, a másikkal a szemét törölgeti egy zsebkendővel.
A meglepetéstől földbe gyökereznek a lábaim. Lucy az, a nővérem.