- Lucy! Neked nem Londonban kéne lenned?
- De igen...illetve nem. Már Cambridge-ben lakom... Mindegy is. A nagyi hívott pár napja, hogy jöjjek, mert szüksége van rám.
- Rád? De miért?
- Nem tudom. Azt nem mondta el.
- Még szép, hogy nem- veti oda mérgesen a nagyi- telefonban nem mond el ilyesmit az ember. Hiszen bármikor lehallgathatják!
Összenézünk Lucyvel. A nagyi és a kémtörténetei! Kicsi korunkban mennyit nevettünk ezen!
A nagyi után mi is belépünk a házba. Itt semmi sem változott- mindenütt csipke, horgolt terítők meg gobelin. A falak is ugyanolyan pasztellszínekben pompáznak, szerintem a nagyi a '70-es évek óta nem festette át őket.
Ez jóleső és megnyugató érzéssel tölt el még a legnagyobb káosz közepette is: a világban összekuszálódhatnak a dolgok, jöhetnek háborúk, árvizek, terroristák, bármi, a nagyinál sohasem változik semmi. Ha az ég le is szakad, akkor is pontosan 20 körtebefőtt lesz a kamrában, 35 darab zsebkendő az előszobai szekrény fiókjában és mindig ugyanazzal a ronda csipke terítővel lesz lefedve az asztal.
A nagyi kiszúrja, hogy már megint -az ő szavaival élve- mélázással töltöm a drága időt, és beparancsol a nappaliba, hogy ne legyek láb alatt.
Nem értem, hogy a nagyit pontosan miben is zavarja az én mélázásom, de minden esetre nem merek vele ellenkezni.
Lucy már a nappaliban ül, olyan egyenes derékkal, mintha karót nyelt volna.
Lehuppanok mellé a kanapéra és megpróbálom bekapcsolni ezt a nyomorult ezeréves tv-t, amin az ócska szappanoperákon kívül semmit nem lehet nézni.
Hát persze hogy nekem nem akar bekapcsolni. Miért is működne ez a vacak?
A nővérem ügyet sem vet a szerencsétlenkedésemre, éppen újságot olvas.
Furcsa, hogy bár testvérek vagyunk, mégis annyi mindenben különbözünk. Lucy magas és vékony, mint egy modell, én is vékony vagyok ugyan, de nagyon alacsony. A hajunk színe megegyezik, mindkettőnké szőke, de még Lucyé rövid és hullámos, mint egy múlt századi filmsztárnak, addig az enyém olyan egyenes, hogy az isten se tudná begöndöríteni.
Ráadásul én szeretek kényelmesen öltözködni, míg Lucy olyan mint Margaret Thatcher fiatalabb kiadásban. Szinte mindig szoknyában meg kosztümben jár.
Persze nem csak a külsőségekben különbözünk. Én nyitottnak és társaságszeretőnek vallom magam, a suliban sok barátom van, talán még a népszerűbbek közé is tartozom. A nővérem meg olyan, mint egy kagyló, de ha szétfeszíted se nyílik ki. Bár van erre oka; a vőlegénye halála nagy megrázkódtatás volt neki.
Régebben szerette a partikat, rendezvényeket, most sosem jár sehova.
Kicsit bűntudatosnak érzem magam, hogy annak idején nem vígasztaltam eleget. Talán én segíthettem volna neki...
- Lányok! Mit akartok enni vacsorára? - kérdezi nagyi. Egyik kezében a habverő, a másikban kancsó, és a virágmintás kötényét viseli.
- Rendeljünk pizzát! -vetem fel.
- Hogyisne! Az én unokáim nem fognak olyan szemetet enni.
- Akkor együnk salátát. -mondja Lucy, a növényevő.
- Még mit nem! Attól hogy te nem eszel húst, még nem kell minket is erre kárhoztatni! -kiáltom dühösen.
- Ugyan már Des, egy kis zöldségtől nem lesz semmi bajod...
- És ha igen?
Lucy már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de a nagyi közbevág:
- Látom nem tudunk közös nevezőre jutni. Akkor tudjátok mit? Sütök palacsintát.
Ez az ötlet már mindenkinek megfelel. A nagyi elvonul a konyhába, mi meg néma csendben ülünk egymás mellett.
Régen is sokat veszekedtünk, de nem hittem, hogy egy olyan apróságon, mint a vacsora is képesek leszünk összekapni.
Egy kis idő múlva a nagyi elkiáltja magát, hogy kész van, mi pedig a konyhába megyünk és mind egy szálig elfogyasztjuk az összeset.
Furcsa, de a nagyi hozzá sem nyúl az ételhez. Olyan arcot vág, mintha valami rossz hírt kapott volna, csak nem tudja hogyan eméssze meg.
Evés után midannyian a nappaliba vonulunk és -csodával határos módon- sikerül bekapcsolni a tv-t.
Miután vége lett a borzalmas, tűrhetetlen sorozatnak, amit a nagyi úgy szeret, kikapcsolja, majd felénk fordul.
Olyannyira gondterheltnek tűnik, hogy egészen megijedek. Mi lehet a baj?
- Mondanom kell nektek valamit. Már régen el kellett volna mondanom, de sosem volt rá alkalmam. -sóhajt egyet, majd folytatja - De most végre elmondhatom azt, amit annyi éven át titokban tartottam a szüleitek kérésére.
Tudom, furcsa lesz amit mondani fogok. Annyira furcsa, hogy először nem fogtok hinni nekem. Mit gondoltok, miért vagytok most itt?
Tényleg, miért is? Halványan rémlik valami, hogy a nagyi elhozott otthonról- de miért? Hiába erőltetem az agyam, nem ugrik be semmi.
Lucy is ugyanolyan tanácstalan arcot vág mint én.
- Egyikőtök sem emlékszik igaz?
Ezt meg vajon honnan tudhatja?
Egymásra nézünk a nővéremmel, majd mindketten a fejünket rázzuk.
- Semmi baj, ne ilyedjetek meg. Ez természetes. Én tettem róla, hogy így érezzetek.
- Te meg miről beszélsz? - kiáltja Lucy.- Hogy érted azt, hogy te tettél róla?
Mostmár semmit sem értek. A fejemben teljes a káosz- mi ez, valami pszicho show? Vagy egy teszt?
A nagyi már éppen válaszolna, de a torkán akadnak a szavak. Egy rendőrautó szirénáját halljuk és lártjuk, ahogy leparkol a házunk előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése